A hamu és a hamuzsír fogalma - Magyarországon - hosszú ideig azonos volt.

A hamu ősrégi magyar szó, amelyet Ázsiából hoztunk magunkkal. Már a legrégibb magyar nyelvemlékünkben, a ’Halotti beszéd és könyörgés’-ben, amely az 1200-as években íródott, ez áll: „isa pur es chomuv vogmuc”. De megtalálhatjuk az Árpád-kor más nyelvemlékeiben is, különösen szóösszetételekben így: 1211-ben ’Homuholm’ (Hamuhalom, község), 1269-ben
’Homuhailuk’ (Hamuhajlék, község) stb.

Nem szabad azonban azt sem elfeledni, hogy a XIII. századi Magyarországon már virágzó üveggyár állott Szklenón (Selmecbánya mellett), s az üveggyártás hamuzsír nélkül lehetetlen. Szklenón hatalmas erdők voltak, amelyek bőven ellátták fával és hamuzsírral az üveggyárat.

A ’hamuzsír’ szó későbbi eredetű. 1744-ben tűnik fel a Torkos-féle gyógyszerészeti taxában. Mivel ekkor már általánosan használták – egyébként a taxába nem került volna bele – azt hiszem közel járunk az igazsághoz, ha keletkezését a 17. századra tesszük. A név arra utal, hogy az anyag tapintása síkos, zsíros.

A hamuzsír előállítása

A hamuzsír készítését N. J. Jacquin így adja meg:
(Nicolas Joseph Jacquin: Anfangsgründe der medicinisch-praktischen Chymie, zum Gebrauche seiner Vorlesungen. Wien, 1783. p. 62.)

„...a növényeket egész tömegükben megszárítják, azután tüzelőhelyen pirámisba állítják, meggyújtják és hamuvá égetik. A hamut, tégelybe téve, még néhány óráig hevítik, azután forró vízzel kilúgozva, átszűrik és száradásig főzik”.

Számoljunk

1 mázsa (100 kg) fából 0,2 - 2,0 kg hamu lesz, ha elégetjük (átlagosan tehát: 1,1 kg).
1 mázsa (100 kg) hamuból 10 kg hamuzsír (káliumkarbonát) készíthető.

Tehát 100 kg fa elégetésével 0,11 kg hamuzsírt nyerhetünk.

De mennyi fát égettek el évente?

Közismert, hogy hazánkban a vegyipar első, erőteljesen kifejlődött ága a hamuzsír gyártása volt. Hogy a hazai hamuzsírfőzés méreteiről képet alkothassunk magunknak, említsük meg, hogy éppen 200 évvel ezelőtt kb. 200 kemencében folyt a hamuzsír előállítása, s 1764-ben Magyarországról 36 865 mázsa hamuzsírt szállítottak ki, főleg Ausztriába. E z a mennyiség hozzávetőlegesen 20 millió köbmé­ter fa hamuját jelentette (Szőkefalvi Nagy Zoltán: A XVIII. századi magyarországi hamuzsírfőzés technológiája (Technikatört. Szle, 1963)).

Mekkora területet kellett ehhez a mennyiséghez évente felégetni Magyarországon?

A 20 millió köbméternyi famennyiséget osszuk el ötszázzal, mivel az erdészeti kézikönyvekben az áll, hogy egy hektár jó minőségű erdő famennyisége 500 köbméter: 20.000.000 : 500 = 40.000 ha, ami megfelel 400 négyzetkilométernek. A teljes Bakony területe kb. 4.000 négyzetkilométer, tehát ha csak a Bakonyban lettek volna hamuzsírkészítők (mind a 200), akkor 10 év alatt felégették volna az egészet.

Az ország 200 hamuzsír előállító kemencéje tehát évente 400 négyzetkilométernyi erdőt égetett el, ami 20 x 20 kilométer oldalhosszúságú négyzetnek megfelelő erdőt jelent összesen.

Az újabb kutatások szerint azonban a török idők utáni hasznosításra megmaradt őserdőkből akár 1300-1400 köbméter fát is ki lehetett termelni hektáronként. Eszerint a 20 millió köbméter faanyag 20.000.000 : 1350 = 15.000 ha (kb. 150 négyzetkilométer) területet vett igénybe. A valószínűsíthető terület a kettő érték között lehet, tehát 150-400 négyzetkilométer.

A kíméletlen erdőirtásnak kívánta elejét venni Mária Terézia, amikor 1755-ben rendeletileg betiltotta a hamuzsír exportját, majd 1761-től évi 24 ezer bécsi mázsában (egy bécsi mázsa = 56 kilogramm) szabta meg a kiszállítható mennyiség felső határát.

A 24.000 bécsi mázsa megfelel 1.344.000 kg-nak, tehát  - ebből számíthatóan - megközelítőleg évente 15-30 négyzetkilométer erdőt irthattak ki (égethettek el) az országban az export teljesítésére. A többi hamuzsírt belföldön használhatták fel.

Az erdei üveg gyártásának menete
(Gallina Zsolt – Gulyás Gyöngyi: Az utolsó mecseki üveghuta története)

Az üvegkészítéshez kvarchomok (régi nevén: békasó), bükkfa hamujából főzött és kalcinált hamuzsír (szalajka), valamint mész szükséges. Az üveggyártás első fázisában összekeverték a porrá őrölt alapanyagokat és adalékanyagokat (ami lehetett időnként konyhasó, salétrom, kovaföld, mangán vagy arzén), majd a nagy olvasztótégelyekben kb. 800 °C-on előolvasztották (frittálták). Ezt követően 1200–1400 °C-on tovább olvasztották az elegyet, melyhez adalékot adtak, majd többször megtisztították a salaktól.

A keverés során az összeolvadt alapanyagok átlátszó üveggé alakultak át, melyet különféle fém-oxidokkal színtelenítettek vagy éppen színeztek meg (vas, mangán, réz, kobalt stb.). Ez után következett az üvegfúvás.

Az öblösüveg (üregesüveg) készítésénél a fúvómester fém üvegfúvó pipa segítségével készítette el a tárgyakat. Az olvadékba mártott pipából az üvegmasszát szabadon vagy formába fújta – felvéve a fúvóforma belső oldalának formáját –, melyben elnyerte végleges alakját az edény. A fúvóforma szétnyitása után az edény száját fogó segítségével alakította ki és vágta le a pipáról. Ezt követően a még meleg üvegtárgyat temperáló vagy hűtőkemencében lassan hűtötték le, hogy ne repedjenek meg.

A síküveget, ablaküvegeket úgy készítették, hogy a fúvott üveget szétvágás után kiterítették, és előmelegített hengerekkel kilapították, végül feldarabolták.

Miből készül az üveg? (https://hu.wikipedia.org)

Az üveggyártás ókori eredetű technológia, mely szilíciumban gazdag anyagokból hoz létre üveget. Az üveg felhasználása sokszínű, ami a tulajdonságaiból adódik. Az üveg a kerámiához hasonlóan rosszul vezeti a hőt és az elektromosságot (szigetel), felszíne kemény, és vegyileg kevés anyaggal reagál (kitüntetetten a folysavval — HF). Készülhet belőle üvegedény vagy különleges alakúra csiszolt optikai üveg, azaz lencse, amely megtöri és összegyűjtheti vagy szórhatja a fényt. Készülhet üvegszál, amelyet más anyagokkal társítva különlegesen szívóssá tehetünk — Ilyen pl. az üvegszálas műanyag. A síküvegből többrétegű ragasztóval biztonsági üveget illeszthetünk össze. Különlegesen magas a hőálló üvegek olvadáspontja stb. A felsoroltak összetételét és szerkezetét a különféle szilikátok és oxidok szilárd oldatai befolyásoljákː az alkotórészek arányai jelentősen módosítják a tulajdonságokat.